Mosolygott...
Mosolygott. Igen, akkor még halvány szája
íve mosolyt rajzolt arcára. A sírás csak jóval
később kezdte rázni: ébresztő! Nem álom
az élet! Fordult volna, hogy a másik oldal!
Ott talán színesebbek már az álmok! Hiába.
A másik oldal álnok, ha én az egyiken állok.
E szavakkal dobta le magáról a még álmában
ráizzadt, hiábavalóság képletet, melyet látott.
Amely mint lidércfény, lebegett : kétszer
kettő öt, vagy akár fél hat, de semmiképp
nem lehet négy. De mondom, ez már csak
később történt. Előtte volt ez a semmiség,
az a kis mosoly. Mikor határozottan sokkal
jobban érezte magát. Talán a napfénytől,
mely arcába hullt. Talán csak azért, mert
akkor még nem vette észre, hogy éjféltől
elkezdődött az új nap. S hogy a tegnapból
beleálmodta egy napjába minden kétségét,
minden éjszakába elmúlt évei mindennapját.
Magához tért, letörölte mosolyát és könnyét.
|
|