Ezeregy
Kés a kézben, sétálsz kifent borotvaélen.
Metsző hideg, északi szél fütyül rád, régi,
sosem volt utcák kihalt főterén. A távolból
a csendet halk harmonika hangja töri, tépi.
Anyád rég volt, Apád rég holt.
Egyszer volt, hol nem volt.
Ezeregy éjszaka mond mesét.
Örök álom csak az ébrenlét.
És te még mindig az álmaidat kéred számon?
Vajon hány évet kellene egyáltalán létezned,
hogy feloldozást kaphass? Azt mondod, nem
vétettél? Balga vagy. Hiszen leéltél egy életet!
Ki élt, mind tévedett! A sors becsapott téged is.
Elhitted az Édent, és elhittél sok-sok álmot,
kézzelfoghatónak gondoltad egyetlen Valóságod.
S mikor a hazugságok asztag halmai már égig
értek, te alattuk kerestél valamiféle menedéket.
Pedig… Akkor még talán lehetett volna: felmenni
erre a hatalmas szemétdombra, onnan nézni végig
a lepusztult valóság-romokra. Mint üszkös pillérek,
merednek az égnek, mintha tilalomfák lennének.
A sírás nyüszítés lett, üvöltéssé vált az éneked.
Álmaidra nincs mentséged! Ne várj feloldozást.
Anyád sosem volt, apád, ha élt, inkább volt holt.
Egyszer egy éjszaka
- mikor még volt szava -
ezeregyszer mesélt.
(Egy végtelen mesét.)
|
|