Útszéli Krisztusok
Emlékek sorjáznak benned, akár útszéli fakeresztek
bádog Krisztusai. Fejed felett az évek úgy múltak,
ahogyan a vadlibák húznak ősszel, s éket ütöttek
hatalmas lelkeden. Nagy részét megtetted az útnak,
mit teremtőd kijelölt Neked. S mikor fönn az eget
kémleled, nem ábrándokat kergetsz már! Csupán
szeretnéd hinni, hogy ott lesz a helyed, ha egyszer
véget ér számodra a lét, s elindulsz majd őseid után.
Még tervezel, de már csak naphosszat, s nem jövőt.
Még álmodsz ugyan, de inkább a régmúltat idézik
az álmok, kihunyt a tűz is, mit egykorvolt ifjúságod
táplált. És vajon akad-e még olyan, aki emlékszik,
milyen volt szemed csillogása? S ében fekete hajad?
Anyád már csak emlék, apád arcát- meglehet- csupán
régi fénykép idézi. Gyermekeidet atyai büszkeséggel
emlegeted, s ha betoppannak váratlanul, könny bujkál
szemed sarkában az örömtől. Kis unokád a térdeden
lovagol, mint egykor fiad, lányod. S miután hosszan
integetsz a távolodó autó felé, ami már nem is látszik,
beballagsz szobádba, leroskadsz kiszolgált fotelodba.
Hosszan nézed a kandallón azt az aranykeretes képet,
melyről rád mosolyog angyal arcú feleséged. Túl sok
teher nyomja vállad, letennéd már, érzed. Lelked égbe
vágyik. Nézni a Földre, mint azok az útszéli Krisztusok.
|
|