Szeptember van
Szeptember van megint. A Nap is épp csakhogy melegít.
A fák lassan átöltöznek, tarka színtenger váltja a zöldet.
Így búcsúznak a szép nyártól, mely még nem oly távol
ugyan, de mégis… Az üres fecskefészekbe beköltöztek
a verebek máris, a villanypózna tetején a gólyafészek is
üresen ásít. Csípősek a hajnalok, s reggel lassan jó már
a meleg kabát. Jön az ősz, kérlelhetetlen, hiába vágyjuk
a nyarat. Az ablakom előtt nyílnak még a vörös rózsák,
de illatuk magukba zárják. Így indulnak az elmúlásba.
Szeptember van megint. Mint akkor! Ugye emlékszel?
Amikor először találkoztunk, sétáltunk a réten. Ebben
az elmúlásra, álomra készülő világban valami felébredt.
Egy mosoly, egy kézfogás, s hangod lassan betöltötte
lelkem minden zeg-zugát. Igen. Éreztük mind a ketten,
hogy most megtréfáljuk a természetet, s ebbe a kora-
őszi időbe mi tavaszt varázslunk. S amikor csendben
megcsókoltalak, kiragyogott felettünk a Nap! Talán
mosolygott, hiszen ilyen bolondságot még ki látott?
Hervatag őszben a szerelem virága nyílik két szívben
- S még a vén platánon két vadgalamb is csókot váltott.
Bolond Világ! - gondolhatta, s elbújt a felhő-udvarba.
Azóta évszakok repültek el felettünk, s vonultak komor
viharfelhők is, de azért valahogy mégis szivárványfényű
minden. S bennem úgy ragyogsz épp, mint akkor, ott!
Azóta is úgy ölelsz, miként szárazföldet öleli az óceán,
mint gyümölcs zárja magába magját, mint eső cseppje
a tengert. Teljesen s egészen. S én is így szeretlek éppen.
Szeretném évek múlva is mondani: Látod, itt a szeptember.
|
|