Múlt idő
Már magam sem tudom, melyik nap, melyik héten,
(csupán annyit, hogy az idén volt, mindenképpen!)
egy kis faluba tértem. Oda, hol egykor, régen
világra hozott anyám, egy januári éjjen.
Úgy gondoltam, megkeresem a régi helyet,
ahol megszülettem, s ahol felneveltek.
Rég láttam. Nem is tudom, hány év telt az óta,
hogy erre jártam, léptem e régi utat rótta.
Ismerős házak mellett haladtam el csendben,
gyermek-önmagam emlékeim közt kerestem.
Itt lakott Bözsi-néném, honnan a tejet hordtam,
amott az öreg Halász, onnan barackot loptam!
Aztán, emlékszem, egy pillanatra megálltam,
mert a régi házat valahogy csak nem láttam.
A kerítésen túl csak gyom, és dudva-rengeteg
burjánzott, egy tábla eladó telket hirdetett.
A karó, melyre felszögelték, mintha éppen
őrt állt volna, egykor volt szobánk közepében.
Még néztem a gazzal benőtt udvart, és a kertet,
míg végül felszakadt egy sóhaj: itt voltam gyermek!
Lehajtott fejjel, lassan ballagtam az úton,
merengve régi időkön, távoli múlton.
Egy nóta jutott eszembe, csendben azt dúdoltam,
ahogy valamikor azt nagyapámtól hallottam:
„Sárgult levél elporladt már,
Faágakon apró rügyek ülnek...
Utánunk is újak jönnek,
Örök sorsa ez az életünknek”
(Babusa Miklós: Búcsút int az ősz a nyárnak)
|
|