Levél helyett
Tegnap levelet készültem írni Neked. Ámde
valahogy csak kifutottak tollam alól a sorok,
(Istenemre, mennyi jó, s szép gondolat volt!)
de a papíron mégsem hagyott egy se nyomot.
Aztán ott merengve, tovatűnt gondolataim
nyomát reménytelenül kergetve (mert azok
bizony, mint füst a szélben, mind nyomtalan
elszeleltek), hirtelen az elsuttogott Tegnapok
sóhaja (mint akkor, ott, rajtam hagyott illatod)
arcomba csapott. Szinte még éreztem, ahogy
ölembe hajtod fejed, s felnézel rám, szemed
ragyog, mint éjjel az égen végtelen csillagok.
(De jaj, mit is beszélek! Hogyan is lehetne már
két ilyen gyönyörűn ragyogó csillag az égen,
mint amilyen szemednek fénye!) aztán lassan
hajoltunk egymásra, megcsókoltalak Téged.
(Milyen áldottak a lombok, melyek eltakartak!)
És persze a hegy, s a lusta kék folyó alatta.
Meg szép volt az a sok virág, körbe mindenütt,
így emelve ünnepünk, hegynél is magasabbra.
Nem csoda talán, hogy végül már a büdöskét
is százszorszépnek mondtam, és meglehet,
még vadabb dolgokat is hallhattál volna talán,
ha nem tapasztod számra a szád Kedvesem!
Mondom, levelet készültem írni neked tegnap.
De aztán elbújtak valamiképpen a mondatok.
S mi végül maradt, azt írtam le most Neked.
És hogy szeretlek. Ennél többet mit mondhatok?
|
|