Tükröm, tükröm
A múlt tükrébe lépek, s gyermekként látom magam.
Még azt is, ahogy anyám tárt karokkal vár. Én szaladok
hozzá, ahogy a lábaim bírják. Ő átölel, mintha soha
nem akarna elengedni talán. Az idő elmúlt, s valahogy
anyám sincs már. Eltűnt, a magunk húzta óriási fal
túloldalán. Néha még fáj, hogy nem változunk soha tán.
Apám szikár alakját idézi a tükör elém. Örök rongy
ruhákban cipeli terhét, s tenyerébe égve sorsom vonalát.
Ha sírjánál járok, összeszorul még mindig a torkom,
mázsányi kő szívemen, s kérdem, azon a vasárnapi kora
délutánon vajon merre járt az Istenem? Meg, ha látta,
miért engedte, hogy így legyen? Nem válaszol erre soha
senki sem. Kisimul a tükör képe, nagyanyám jön
felém. Hallom, szinte hallom, ahogy énekel, s vele dalol
a ház, és a kert, simogatja tengernyi fűszál, énekel
a vadgalamb a fűzfán! Piros, fehér rózsa nyílik valahol.
Aztán még nagyapámat látom, ahogyan a legutolsó
nyáron arccal a Nap felé fordulva ült a ház előtti lépcsőn.
Mintha tudta volna, mintha egy utolsót fürödne még
a fényben, gyönyörködik az ég kékjében, míg nem késő.
Nagyapám indult elsőnek az úton, fel, a kéklő égbe.
Nagyanyám követte, és Apám rá egy hétre. Ó, Istenem!
A tükör megvakult valóság foncsora lelkem gúzsba
fonja, s belém mar, hogy elmentek, akiket úgy szerettem.
|
|