A kockakő el van vetve
A kockakő el van vetve. S Te nevetve vállaltad a kockázatot,
hogy lépteidet visszaverje. Azután, mint zsolozsmát, az utca
visszhangozta, zengte még hosszú perceken át. S feleletnek
lépéseim válaszoltak halkan, de nyomban. Mellettünk futva
haladt az idő, s mi még csak észre sem vettük, hogy ugyan
abba a csapdába estünk, mint már sokszor: eltelt ez a nap.
De a lenyugvó napfény még hajadba koszorút font, és egy
kósza szellő meglibbentette ruhád szélét, azután elszaladt.
Szobánk hűvösen köszönt ránk, és nézte sötét üvegszemén
át a kihalt utcát. A falon, mintha méz lenne, úgy folyt végig
az arany szín, s mi csókok közt táncoltunk a szőnyeg felett,
mert erőnk épp arra volt elég. Onnan már repültünk az égig.
Mint májusi szellő, olyan selymesen simogatón suttogtad
szép szerelmes szavaid! S mert adósod soha nem maradok,
csókból adtam ajkadra lakatot. Nem tudom, mennyi csillag
ragyogott aznap az égen. Csak azt, hogy a szemed maga volt
a csillagtenger, úgy fénylett, s amikor mélyen a szemembe
néztél, szavak nélkül mondtuk el mind azt, mit elmondana
a szív, ha beszélni tudna. Ujjaid szorosan ujjaimba fonva,
mintha mindörökkön így lenne ezután, és öröktől fogva!
|
|