Susogott az erdő...
Susogott az erdő, madár dalolt valahol távol,
csak a szellő simogatta a fák leveleit halkan,
mint én Téged. Miközben karomba zártalak,
szemed égszín tükrében láttam csak magam.
Megannyi levélen a szél hárfázott, zenéjével
mondta el szívünk dalát, hogy csak Te és én,
senki más. A világot kizárva akár, egymásnak,
egymásért. Mert az élet csak így lehet szép!
És az a sok madár az erdő mélyén, kórusban
daloltak hozsannát, amikor halk sóhaj tévedt
ajkadról az égre, és úgy szorítottál, és én is
úgy szorítottalak, ahogyan újszülöttet az élet.
A levelek között a fény, pajkosan kukucskált
ránk, az égben bizonnyal angyalok énekeltek.
Talán ezért a pillanatért kellett megszületnem,
(vagy halni akár), s egyszer megérdemellek.
Tudom, Nélküled mit sem ér a szakadt múlt,
és nincs más út, sem Jövő, sem pedig Holnap.
Csak árnyéka a Holdnak a csillagtalan éjben.
A susogó erdőnkben milyen boldog voltam…
|
|