Azóta, hogy a szűk kis utcák kopott macskakövein
nem koppan lépted, s a hajnali madárdal rég nem
mellettem ébreszt, és emlékké szelídültek bennünk
a boldogság percek, amikor testünk lángolva égett,
azóta úgy hiányzol, mint holtnak az élet, sötétnek
a fény, azóta épp csak élek, s lábam lógatva ülök
távoli múltat idéző emlékek kicsipkézett peremén,
miközben attól félek, hogy a mélységbe szédülök.
