Az én búcsúm
Látom… Szinte látom még! Ahogyan Kedvesem a járdán
búcsúcsókra nyújtja száját, ölelő karja fonódik szorosan
a derekamra. Tudom, nem akarja hinni, hogy a búcsú
ím, megint eljött, s néhány pillanat, és a gyorsvonat
száguld velem messzi idegen helyeken, a rideg síneken.
Látom… Szinte látom még! Ahogyan Kedvesem a járdán
kitárja felém karjait, akár Őrangyal teríti óvón a szárnyát…
Aztán integet… Szemében tán’ könny lehet… Cseppje
áztatja arcát. Visszavár. Ennyit kiált. S én tudom: soha már.
Nem jövök többé a boldogság elsuhanó, égszínű vonatán.
Látom… Szinte látom még! Otthagyott búcsúnkat a járda
közé szorult sóhajunk temetetlenül hagyott tetemén.
S az angyal szárnyú szerelmünkből nyíló bíbor vörös rózsák
szirmai búcsú harmat-könnyeiket hullajtják. A Kedves csókját,
bőre illatát, keze selymét, szája bársonyát örökké ontják.
Látom… Amint magába zárja a hetes busz zsúfolt magánya…
És nem látom többé. Csak emlékezni fogok csodaszép arcára,
hangja selymére, lépte koppanására, bőre finom illatára.
|
|