Babérok s egyebek
Azt hiszem, hogy tulajdonképpen soha nem vágytam
különösebben babérokra. Bár az azért némiképp fura,
ahogy így visszaemlékszek gyerekkoromra, hogy ha
nagyanyám babfőzeléket főzött, s kezembe akadt ama
babérlevél, valahogy mindig milyen meghitt alázattal
néztem. Mígnem úgy hozta a sors, hogy a számba
vettem. S nem csak, mint lehetőséget, hanem az egész
levél sárgás-zöld, száras testét. Nos, aki már bánta
valaha tettét, tudhatja, hogy a tudatlanság – bár ha
gyermeki kíváncsiságból adódik is -, nem mentség,
ám bocsánatos, ha a bűnös bánja, amit elkövetett,
s én mint apró gyermek, meglehetőst savanyú képet
vághattam, miközben óriási sebességgel vágtattam
sűrű köpködések közepette az udvarra. Úgy hiszem,
hogy ez volt az a pillanat, amikor is elszállt minden
vágy e növény iránt, s ébredtem rá: bizony, keserű
dolog lehet a babér. Valamint szórakoztató. Mert
azért nagyanyám, a konyhaajtó küszöbén mégiscsak
könnyesre nevette a szemét, miközben a kötényét
csapkodta a térdén. Megjegyzem, hallottam másféle
történetet, bizonyos olajágról, annak idején. Beszélték,
hogy néha az sem különb, mint a kertben termett bürök.
Nos, hát azóta nem érdekel igazán babér, s megváltás.
|
|