A vers
A vers úgy éjféltájban érkezett. És csupán
egy órahosszat, ha maradt. Úgy jött, sorban,
ahogyan mindig is szokott. Kiszökött. Minden
második sor rímlett, mint egy nyújtott mondat.
És csak azért jött, hogy ha végre elmondaná,
ami úgyis nyilvánvaló, csak tán nem volt még
hozzá jó szó, vagy mondat, esetleg a gondolat
bizonyult silánnyá. Ezért jött. Hogy most elég
jó legyen. Elmondani, hogy az a szemernyi
őrület (az a mákszemnyi, persze), mely bennünk
élt kezdetben, mára heggyé nőtt. (Mákhegynyivé)
Ettől, s ez által lehet olyan őrült jó a kedvünk.
Lassanként csordogált tudatomba kezdetben
a sok szó, kép… Fény, árnyék, tündérmese,
vágy, szerelem, (ez már tényleg őrültség, nem?)
Ekkorra már hömpölygött a vers, szélsebes
iramban, mint egy megelevenedett festmény,
színek és formák, tér és idő, és egy fűszál, mely
a végtelen pusztán él, egy felhő, amint az égről
homlokomra száll, minden szó Napsugár lett.
Aztán, mint viharfellegek a kék eget, úgy lepte
el lelkemet a soha, a reménytelen, és mindhiába…
A bánat, a fájdalom, elmúlás, szenvedés szavai.
Úgy hatoltak belém, miként kórság a virágba.
Papírt vettem elő és tollat, hogy amíg a gondolat
bennem él, leírjam mind! Ám, épphogy hozzá ért
a tinta a papírhoz, elszállt mind. Csak picinyke
pont maradt, mi végül itt rekedten tovább élt…
|
|