Azt hiszem...
Azt hiszem, csak egy pillanat volt. Egyetlen
másodperc csupán. Míg hittem, hogy nincsen
lehetetlen, és igen is elérhető az a bizonyos
végtelen. Ám telt az idő, és már nem hiszem.
Azt hittem, elég lesz tudásom legjavát adnom
- szavaim égig érő kazlakként elétek raknom-
magamból. Magamat. (Kitárt szívemet tettem
kirakatba.) Érzést, vágyat, álmot megfestenem
néhány versbe, pár gondolatot szavakká fonnom.
De hát, mindez kevésnek bizonyult. És bizony,
az út fölébem tornyosult, miként sötét fellegek
Azt hittem, hogy van miért, van kiért maradnom.
Van miért várni, álmodni, tovább. De egyre inkább
csak a csend felel kérdéseimre, a szó egyre ritkább.
És ha sóhajtok is, csak az ég néz le rám, megértőn,
hogy bizony a távolság benövi gazzal az érzést.
Ha ezt akartátok, legyen. Nincs több hegedűszó
a kék hegyen. Nincs több kiáltás a semmibe,
nincs is már semmi sem. Már én sem vagyok.
Akit láttok, hogy ott a látóhatár szélén lassan
ballag, hátán zsákja, benne hamuvá halt vágya,
az már nem én vagyok. Én ott maradtam valahol
félúton, valami sehol sincs árokparton, ledőlve
szobor merev tekintetek jeges folyamába, hogy
ha valaki is egyszer rám találna, csak legyintve
tovább menjen: ez már rég kihűlt, már lehetetlen
segíteni rajta. Majd a feledés betakarja. Ha akarja.
Már nem bánom. Borítson enyészet, vagy vigye
az ördög ezt az egészet! Igen, így ér most véget
egy soha el sem kezdődött, befejezetlen történet.
|
|