Mielőtt
Mielőtt elindult a vonat, még valamit
mondott. Csak úgy maga elé, valamint
a vonat elé. A vonat elé vetette a szót.
A szót magát. Hisz soha nem volt
oly bolond, hogy maga-magát. Csak
a szavát. Aztán fellépett a lépcsőre.
Nem az utolsóra, csak az elsőre.
Onnan integetett. Lépcsőzetesen
gyorsuló tempóban. Ahogyan a kerekek
kattogtak a sínen. Mígnem elhalt.
A vonat elé vetett szó. Az halt el.
Borzasztó.
Aztán levelet kaptam. Hogy jól van.
Hogy minden így van jól. Honnan
indult, oda érkezett. Amikor a vonat
fékezett, már tudta, hogy ott tolta
végig maga előtt, visszafogott könnyeit.
Egy hétig kereste keresetlen szavait,
aztán megírta. Megérte. Értem, meg érte.
Megértette, hogy elment az a vonat.
Vele – de nélküle. Csak a könnye
utazott el, de az örökre. Könnyen ment,
mi könnyen jött. S könnyek között.
|
|