Napfény tűnik
A napfény tűnik fel így keleten…
Mint ahogyan Te ragyogtál fel nekem,
azon a reggelen. A Te lelkednek
ragyogása bújtatta arany palástba
a Napot s szemed kékje az eget
festette oly csodálatosan szépre.
S a lágy szellő, mintha csak kezed
érintését varázsolta volna közelebb.
Megérintetted jéghideg szívemet.
Fölidézted, miről azt hittem, elveszett
rég. Boldogságom hozta el ez a nap,
s én hittem, bíztam újra a holnapban.
Hogy van holnapom. Aznap még
álmom is volt. Csodát álmodtam.
Éjjel, ébren. S vártam a Napkeltét.
Vágytam melegét, tüzét, fényét.
Helyette üzenet jött, pár szó csupán:
nem adhatom meg, mit szíved kíván…
A Napfény tűnik el így nyugaton…
Ahogyan Te tűntél el a horizonton.
S fényed helyét lassan a setét
váltja lépésenként, tűnted helyén.
Sötét árnyjáték csak a Világ, az élet…
Törten hever a szívemből kisarjadt
tűzvirág. Csend van megint. Mintha
minden némán megállt volna, mintha
kínomban így osztozna. Ám mintha
e dermedt csendben még hallanám
az elhalt madárdalt, fák suttogását,
szíved dobbanását. Mintha érezném
kezed, mintha mondanám a neved.
De mintha minden csak mintha lenne..
Nem mintha semmi nem ért volna véget,
vagy tán elhinném, hogy bármi szépet
képes még hozni számomra az élet…
Talán ha a Napfény…ott, nyugaton…
|
|