Utolsó ima
Uram! Ki a mennyben mindenek felett ítélsz,
kérlek, küldj jelet, ha lehet, hogy bevégeztem
már a feladatot, amiért jönnöm kellett! Mit rósz
még rám? Mit tegyek, mielőtt hozzád térhetek?
Ki vak volt, neki adtam a látás tudását, ki hitetlen,
őt hittel töltöttem. A béna újra az útra léphetett,
s ki ha halott is volt, kiszólítottam az élők közé.
Akire követ emeltek, mondván, hogy vétkezett,
a dobálódzók lelkiismeretével védtem őt meg.
Mondd, hogy nem így volt! Tagadd, ha mered!
És volt… ki mind közül szívemnek legkedvesebb
lett! De nem háromszor tagadott-e éppen meg?
Miképpen az írás a megmondhatója. Kit előtte
Istenének mondott, kakasszóra nem háromszor
tette? És csak egyetlen egy volt, ki sebeimet
gyógyítva azokat bekente, és leborult lábamhoz;
Lesznek, kik megbotránkoznak az én beszédemen,
és Istenkáromlónak mondanak végig.…
Próbálkoztam Istenem! Három évig…
Vagy harminc is volt? Elfáradtam. Másként, vagy
már egyáltalán nem is látom az utat a végső célig.
Mi kezdetben még oly világos és egyértelmű volt.
mitől lett mára kibogozhatatlan csomóvá lelkemen?
Akár kilencven évnek tűnő, hiábavalósággá vált
küldetésem… Istenem! Miért hagytál el engemet?
|
|