A szemed
Szikrát szórt a késő őszi Nap az égről. Talán
csak mert ő is belefeledkezett abba a pillanatba,
amikor lenézett, s meglátott téged. Nézte, ahogy
a járdán mellettem koppannak lépteid halkan.
Nevettél s én boldog voltam. Átölelve derekad,
már álmok között jártam, s amikor az ajkad
számra tapadt… Ó, boldog pillanat! Ezerszer
megálmodtalak! S mégis, a szó is bennakad,
ha rágondolok, még most is. Szemed tükrét
néztem. Meglehet, az ég is irigykedve figyelt még,
mert soha nem látott talán ilyen csodaszépet.
És meghajoltak a fák, úgy csodálták e zöldeskék
szempárt. S én büszkén lépdeltem melletted,
hogy ez a csoda rám ragyog, most az enyém!
|
|