Zúg a zöld erdő, kéklik az ég, indul a vándor,
vissza se néz. Zsákja a vállán, nincs benne más,
mint szó töredékek, és száz ostorcsapás. Látja
a távoli látóhatárt, hol föld az éggel egybe jár.
Porzik az út, kósza szél söpör lépte nyomában.
Tengernyi útján társa a magány, és tenyerébe
zárt zokogás. A szél súgja: az fűszál visszavárja
a halott torzs között, mely érte tört fel az égre.
