Triptichon
Négyszer négy méteres börtön. Hosszában
három lépés az ágyig. (És mióta nem tudom,
hogy vajon az a másik, mikor jut majd idáig?)
Keresztben pedig öt lépés. Faltól a szekrényig.
(És az is már csak úgy rémlik, hogy a szőnyeg
széléig szabad járnom.) Istenem! De hányszor
róttam ezt az utat! Hány álmatlan éjszakán át,
és mennyi reménytelenül ébredt reggelen!
Tizenhat négyzetméteres cella.
Ajtó, és ablak sincs már rajta, hol akár ki-,
bejöhetne bárki, vagy én sétálhatnék már ki!
Nincs rács, és nincs őr sem, mégis rab vagyok
Jövőmre néző, duplaszárnyú, festett vakablakok
tükörképe maradok. Még a szívdobbanás szabad,
és még néha próbál talpra állni az a régi akarat,
mely egykor legyőzött minden bajt, akadályt.
Aztán erőtlen bicsaklik a láb. Rab vagyok.
Saját tudatom tudattalan foglya.
Már a sóhaj is félve szökik ki a számból.
Már lemondtam az életről is, úgy igazából!
Nekem már csak Istennel lesz számadásom,
ha majd egyszer leszakad a padlás, leomlanak
végre a falak is, melyek gátat szabnak szabad
léleknek s gondolatnak! De addig még tűröm,
mert tűrni kénytelen, kit bezár saját börtöne.
Négyszer négy méteres zárkám. Szobám.
|
|