Alkony
Odakinn fénylő fehéren csillan a hótakaró a bércen,
s itt a völgyben is. A befagyott tó tükrén pislognak
vissza a csillagok az égre, nem értik, hogy hogyan
kerültek ily messzeségbe. Sötétség kúszik a fényre.
E csendes alkonyon csak a tűz ropogását hallgatom,
s nézem, ahogy az apró szikrák táncolva szállnak,
repülnek, és eltűnnek a kémény hatalmas szájában.
Látom meztelen tested a kandalló előtti pamlagon,
(mint festett akt), és a tűz lángvirágja vörös és sárga
fénytakarót terít rád, hogy meg ne fázz, helyettem
is vigyáz. Csak nézem, ahogy alszol. És mellettem
a kisablakon talán a Holdsugár is bekukucskálna,
csakhogy lássa, ahogy az én Tündérem fejét karjára
hajtva álmodik. Hozzád bújnék nesztelen, de félek,
hogy a mozdulattól megrettennél, s talán eltűnnének
a képek. Hisz’ tudom, ez csak álom. Az álom varázsa.
|
|