Visszatérés
Visszatértünk hát oda, hol egykor az ősz söpörte lábunk
nyomát. Akkor álmodni készültek a Szigeten a bokrok,
és a fák. Emlékszem, az útról még egyszer visszanéztem,
s arra gondoltam, vajon mikor, s hogy egyáltalán fogok
még itt sétálni Veled? Csókod lángra lobbantja-e megint
a vérem a vén platánfák tövében? Hittem, hogy igen!
És lám, most, hogy megújul a természet, amikor a tavasz
illata bebúvik a kabátok alá, hogy rést nyisson a szíven,
visszatértünk a szerelmünk által elkövetett tett színhelyére.
Egymást ölelve sétáltunk a kis tó mellett a szűk járdán,
(s a víztükörben a Nap is vidáman kacsintott megint ránk)
míg oda értünk, hol csókod szomjaztam, s Te innom adtál.
Most tavasz borítja virágba a fákat, a madarak trilláznak,
minden az új életről szól. És mi, a régi kis padon megint
csókot lopunk egymás ajkáról, mint ahogyan tettük akkor,
a szeptemberi napsütésben. És fejünk felett a vén fa legyint
fáradt ágaival megint, a hirtelen jött szélben. S a közeli
tisztáson a virágok mind felénk fordultak, az úton a fák
is ránk borultak, rejtve szerelmünket a világ szeme elől.
Még a Vén Föld is szégyenlősebben fordult most talán
tengelyén, lopva nekünk egy kis időt, azt a sóhajnyi órát,
mely engedte most, hogy legyőzve a végtelen távolságot,
visszatérjünk oda, hol szívünk szikrája először vetett lángot.
Köszönöm Kedves! Köszönöm e földön túli boldogságot.
|
|