Drága Hölgyem!

Feltétlen híve még mindig én vagyok.
Ha kétségbe vonná őszinte szerelmem,
szívem porrá hull most,
és csábító fagylaltból
édes sziruppá olvadok.
magam voltam, ki a fáklyák
falra vetült árnyék-rajzolta színpadán
egy szenvedély-táncra felkértem én.
Érezte parfümöm bődító illatát,
parókám rizs-pora izgatta bájos orrát,
és gyönyörű párt tettünk ki az élet
kép-vászonba-nem-foglalt pőre keretén.
És emlékezzen, mikor kastélya
második emeletén.....!
Férje akkor háborúban, lányai épp kolostorban,
szerettük egymást egy baldachinos ágy tetején.
A kemény brokát ránca izzó testünkre hullt.
Az idő vad lihegéssel megállt,
és bájos arcának minden ránca
az általam adott kéj perceire egészen kisímult.
Szerelmes szavaim szálltak szerte-széjjel
széllel-bélelt szelekkel tova.
Ilyen hülye alliterációt, ígérem,
nem követek el többet soha.
Esküszöm gyarló lelkemre,
hogy az érzés, mit adtam Önnek,
igaz volt, és bennem örökkön él.
Ön a legszebb szerelemre éhes Hölgy
messzi egek, és az éhező föld kerekén.