én vonszolom
és vonszolom
a nehéz,súlyos fakeresztet, mely gyenge,csapzott vállamba vág. fejemen
 királyi tövis-koszorú, hátamon kemény korbácsok nyoma isteni palást.
szép arcomon
fáradt embervér
le, lassan csorog.
áztat jó földet,
jelzi hosszú utam.
ott van ijesztő cél,
ahová lábam csak 
lassan  vánszorog.
lándzsa is vár már,
    vele dühödt katonák.
én most elmegyek,
de visszajövök majd,
várjatok reám!