szavak szárnyán röppen el jelenünk.
felszáll a lantját tétován pengető
szél uszályára, és hallgatja a kimondani
gondolt, súlyos betűkből összegyűrt
mondat-foszlányok méhraj-duruzsolását.

mögöttünk az elmúlt idő fagyott sárban
megörökített emlék-nyoma.
csak lelkünknek kincs ez!
elolvad az első, ásító Nap félszeg mosolyával, 
és maszatolhatjuk egymás-arcunkat
bűzös lehelletével.


előttünk a nem-tudni-jövő.
bizonytalan, mint híd korlátján korcsolyázni
télen, élét-vesztett jégkaparóval.
görcsösen kapaszkodunk a képzelet igazába.
lezuhan, vagy jól van hajtva ejtőernyője?

állunk ezen a kétségek által megerőszakolt Földön.
most mossa éppen tengervízből párolt könnyeit.
mi gyökeret eresztünk bele, le, a magma kéjes melegéig,
és nem hagyjuk, hogy bárki hazug tettel illesse.
kapaszkodunk süvítő orkán gallérjába.
jó lesz ez így!
azok a szavak! igen, ők tudnak valamit.