ott feküdt az aluljáróban a szivenincs ember.
ágya gyűrött kartondoboz, takarója
negyvenéves lyukas nejlon paplan,
mely ma már a kóbór kutyának sem kell.
mellette multi kereskedő cég zacskójában
original magyar kuka-ételmaradék.
hogy ki ette azt korábban, tudja az Ég.
szakálla már derékig megnőtt.
ez volt részéről a derék elhatározás.
mondta: Ti nem ismertek engem,
én sem leszek Nektek más, csak
egy szőr-álarcba bújt pillanat-látomás.
húzott egyet a kétliteres palackból.
a bor ereiben a vérrel együtt közös utakra kelt.
de pénzt kérő kis dobozára a kutya sem felelt.
a hangzavarban előjött fülében réglátott
gyermekei kacagó, bársony szava.
látta mosolygós arcukat, mikor még hozzájuk
mehetett otthon-haza.
és látta a képet, mikor iskolába vitte őket.
és a farsangra együtt készítettek szép legyezőket.
akkor még nap járt fent, ott az Égen.
nem kigyúrt rendőrlámpa itt, lent a mélyben.
ma már nem haragszik a hűtlen volt-feleségre.
és nem emelne kezet a sokadik csábító férjre.
megbékélt saját, belső világával,
a mindennapos járőr ismerős lámpájával.
a tekintetek szánakozó-lenéző tüzével,
a bolhák jól szervezett, ugráló seregével.
ringatja karjaiban a kóbór macskát,
akit egy hete talált, és senkinek nem kell.
közben hullajtja kiszáradt könnyeit
a szivenincs ember.