titokzatos kő
az Idő tengerének partján gázoltam a csillámló habokban.
talpamat érintették titokzatos kavicsok.
megannyi szín, megannyi harmónia,
már megszámolni őket is lenne nagyon sok.
lábamat lágyan karolta át a Nagy Víz,
fülembe suttogott a belátható Végtelen.
reneszánsz festmények képén látható csak ilyen.
sirályok kergetőztek a csupasz égen,
kórusok akár egy légi, vijjogó szimfónia,
röptüket kíséri áldás,
velük Poszeidon óvó szava.
fejemre hullott az aranyló Napfény,
hajamat kócolta huncut szellő,
amott buja-vágy bokrok,
az égen sehol egy kósza felhő.
és akkor a kavicsok között,
akár egy Trójai fa-ló,
hitetlenkedve láttam, hogy
ott pihen egy eltévedt kagyló.
felemeltem hát rendben,
csodálva héjának míves erezetét.
valamikor a régi időkben
mesélők írhattak ezekről
nagyon szép csoda-mesét.
kikukucskált belőlem a gyermek,
mint vásott, örök ördög-ivadék,
aki, úgy Karácsony táján
kutatja, hogy mely szekrénynek mélyén
lapul az ajándék-meglepetés.
felnyitottam hát a kagyló
szigorú páncélzatát, és amit
a testébe rejtve láttam,
attól a lélegzetem egyből elállt.
nem akartam hinni a szememnek,
eleresztve tenger-ízű könnyemet,
hosszú évek után,
az Idő-tenger partján megleltem
első, és utolsó igazgyöngyömet.
|
|