a szénégető tükre
itt, a hegyen, oly nyugodtak az álmok.
a sötétre vigyáznak gyémánt csillagok.
a világ zaja oly távol, szuszog egy toboz,
a fák között egy-egy farkas galopp.
egyszer csak kinyitja szemét a hajnal.
pilláin még ül egy álommanó.
ideje felkelni hétalvók,
dalol egy fenyőrigó.
a szénégető is ébred,
étele szikkadt kenyér.
korsóban bőzsírú tejfel,
korgó gyomor épp enni kér.
boksából hófehér füst száll,
izzik a fenyők java.
ott, bent reccsen a hasáb,
izzó szenes-szimfónia.
aranymálinkó röppen az ágról.
tűzszíne már messzire jár.
a tisztáson körben a boksák,
jelzik, hogy hol a határ.
a szénégető egyedül él itt.
nem hiányzik az ember szava.
fapapucsban őrzi a tüzet,
zenéje a lombok dala.
a város oly messze a völgyben.
a völgy felett ködpaplan ül.
homályos, távoli képek,
egy asszony fotója legfelül.
közben megnézi újra tüzet.
jó-e az összes rakat?
arca fekete, akár egy néger,
egy hargitai dísz-kirakat.
még emlékszik a nő szemére.
volt oly gyönyörű szép.
álmában már ritkán visszajáró,
feledésbe öltözött kép.
elkészült immár a szén is.
patak vize fénylő tükör.
tisztára mossa sötét testét,
elment a múlt, és jön a jövő.
|
|