Szerettem, és boldog voltam, mint egy rigó úgy daloltam, imádtam a szép életet, nem ismertem a félelmet, később én is megtanultam, csapongó álmaim félve, valóság hívó ködébe, hogy az élet gyílkos keze, sebet váj, nagyon fáj. El nem múlik, sebe vérzik, majd hű szívem reménykedve, lelked rejtett zúga felé, kereste a benőtt utat, mely a boldogságra utalt, leküzdve minden akadályt, cserébe kaptam, zord magányt.
