Kócos álmokat
Kócos álmokat
Elfelejtett kócos álmokat fésülget
az opálos ködfátyolba fulladó reggel.
S a ránctalan múlt levetett ruhája,
fájó szőnyegként terül el a világra.
Kint jajdulva borozgat a magányos szél,
koccint nyitott hópelyhes ablakkal a tél.
Hosszan csendülő a reggeli harangszó,
érces zengő szava imára hangoló.
Az arctalan fény öleli a világot,
mint piros pipacstenger a búzamezőt.
S lázadóan, kibuggyanó vérrel festi
a felkelő Nap az azúr égi mezőt.
Munkába siet sok álmos, küzdő ember.
Szánalmasan nyikordul a lét kapuja.
A megfáradt arcok bús menete lépdel,
s szolga lélekkel komoran lép be rajta.
|
|