Késői végzet/2. bef.rész
Késői végzet/ 2
A nő hallgatta, és közben nézte a vízben a villódzó csillagokat és arra gondolt, hogy milyen magányosan élte eddig életét, csak a munkája töltötte ki napjait.
Író volt és a szépség mindig lenyűgözte, azért is vette meg ezt a kis házat tele virágokkal
Ha kinézett az ablakon a hajnalka finom, fűszeres illata pezsdítette a vérét. Ritkán mozdult ki, csak ha már nagyon, muszáj volt.
Most zsongott a feje a gondolatoktól és egyre nagyobb figyelemmel hallgatta a férfit. Kellemes hangja elringatta, és apját idézte, mikor kislány korában leültette és mesélt neki.
Úgy érezte, hogy már régóta ismeri.
Most elhallgatott és a békés csend közéjük telepedett. Csak nézték a vizet, és mindketten elmerültek gondolataikban.
A férfinak egyre hevesebben dobogott a szíve, mert felidézte a nő karcsú alakját, gyönyörű lábait és attól félt meghallja, hogy szíve hangosan zakatol.
A nő törte meg a csendet.
-Haza kell mennem, mert holnap sok dolgom lesz.
A férfi is egyetértően bólintott és felsegítette.
-Elkísérhetem?- Kérdezte és a nő beleegyezett.
Nagyon szerette volna magához szorítani és soha el nem, engedni a kezét, de nem merte, csak a szíve zakatolt folyamatosan.
Oda értek a kis házhoz az utcáról beszűrődő fénynél megnézte a nő a lovagját. Ősz haj, kedves borostás arc és a szeme, mint egy ifjú titáné úgy ragyogott az utcai lámpa fényénél.
-Jó éjszakát!-Szólt a férfi és kézcsókkal búcsúzott.
-Jó éjt!-Válaszolta a nő és eltűnt az ajtó mögött.
Sokáig nézett a becsukódott ajtó után, aztán hazaindult ő is.
Napok- hetek teltek el és nem látta mégsem, pedig elment a folyópartjára is, hátha találkozik vele.
Egyre szomorúbb és mogorvább lett, csak a nő kötötte le minden gondolatát.
Ott ténfergett a kis ház körül, de csak a virágok buja illata részegítette amúgy is szerelmes szívét.
Már nem foglalkozott semmivel, nem törődött külsejével sem, csak várta, hogy egyszer felbukkan a nő.
Nem is evett, teljesen lefogyott, csak a szeme volt a régi, a tűz parázslott benne az mely megbéklyózta a mindennapjait.
Két hónap elteltével, ahogy őgyelgett az utcán, meglátta a nőt. Már nem is, mert a közelébe menni, csak egy virágbokor mögül leste, ahogy végig libeg előtte, karcsú alakjával és finom illatával. A szíve, mint egy hatalmas fújtató elkezdett kalapálni. Egyre rosszabbul érezte magát csak az imádott nőt látta és a szívét valami szorító érzés, fojtogatta, majd a bokor oltalmazó árnyékában eldőlt. Így találtak rá az arra sétálók napok múltán, arcán boldog mosollyal.
Vége
|
|