Csak ragyogj te gyáva eskü!Merre tétova
hangokkal léptél, fehér szobák falai közé,
s lábad elé ezernyi szókincs omlott, mint
leány haja, olyan esetlen, s tisztán, de nem
rendülsz meg!Vérré válni, vétkezni Veled
Istennek embere!Milyen titok rejtõzik,- ha titok
az valóban-, nemcsak hitetlen világunk világtalan
eszméi keringenek, mint fénytölcsérbe rekedt,
és kiutat nem találó bogarak egyre vadabbul,
konokul, hogy lesz még egy ajtó, lesz még egy
ablak nyitva, de csak egy ütés késõbb, vagy
íztelen ragacs, megmerevült suhanás.Nem
láttam már rég az eget.Merre van az én gyáva
esküm?Merre van az én szent szobrom?Vagy csak
egy pogányt!Lennék én imádója, s hoznék gyümölcsöt,
virágot, néma fohászt, kútjához borulnék, merítkeznék
habjai közé, tûrném, hogy szeressen, áldoznék újra
meg újra!Mennyire félnék!Félném az arcát látni,
szemébe néznem is bûn lenne, tõle me
nekülnék!
Bánnám én aztán!Szeretni lenne jó õszintén, csalfán!