Amikor hamis tanokat véltünk igaznak, és érdemtelen mellé

telepedtünk, miközben mások bársony lelkéhez, mint bárány bújtunk,

s jámboran tűrtük, hogy szájunk szegletéből szálanként, mint édes fűszál

hulljon a szó.Pedig nem is akartuk tán igazán.Nyitott tenyereinkből ivócsészét

formáltunk, föléhajoltunk egy igaz tó tükrének, hiába.Karjainkon nyomot

hagyott a bizonytalanság, és megeröltetés, hogy megtudjuk értelmünk igazát.

A hatodik napon színes kavicsokat gyűjtöttünk.Kőböl szívet, erezet csodát,

abból szivárványt, szivárvány madárkát, madárnak fészket.Arcunkat

gyermekként a kőhöz szorítva suttogtuk: Hol vagy Kőtündér?Csak még egy csodát!

A hetedik napon álmot láttunk.Ott álltunk valami nagy pillanat előtt, egy mosolyt

kaptunk, édes emlőket ízleltünk, lábainkkal lépni próbálgattunk, első szavakat

jegyeztettünk fel, megtanultuk a jelet, elbújtunk egy arc mögé, kezekhez idomultunk,

ívekhez dörgölőztünk, lettünk egy bálvány, építettünk hiteket, templomokat, kerék

nélküli szekeret, magunk mellé húztunk egy- két ártatlant.Legyen majd ki továbbviszi.

Kételkedtünk.Egyedül voltunk, és féltünk.Félelmünkben anyánk házáig szaladtunk, de

csak álltunk némán.Ő tudott mindent.Elrendezte őszülő hajunkat, s áldást kért reánk.

Felnéztünk végül arra a mérhetetlen zsinórpadlásra.Melyik a mi kötelünk, hol lebeg a mi

festett képünk? Van-e még egy akarat, egy parányi szusszanás?Hol van az a faragott keret,

legalább egy fehér vászonnal borítván, hogy végül csak felszóljon valaki a színpadra : Ember

most jó voltál!