Lám csak az Idő!
Látod, elszökve mellőled
tenyeredbe töri tépett vonalát.
Neki-nekiiramodik, mint falánk
szél, s hoz békét talán.
Lám, csak az Idő
ismeri a megbúvó remegést,
s a vágy, mikor szétmarja
csigolyáid, s elönt, mint
pír, ha szégyent talál.
Később majd, ahogy
ujjaddal tapintod végig
az ereket kézfejeden,
az évek elmúlnak,
az órákat számolod,
a percekbe belehalunk.
