Zsoltár
Nyújtsd felém kezed!
Áldd meg a napot, hogy ne legyünk
elveszettek a világtalan gyarlók között!
Hitetlen sorsunkat más már el nem veszi,
s ha kell, képesek vagyunk még ölni is
érte?Mire kell nekünk még az elveszett
játékok darabjai fiókjaink rejtekében?
Csak pakolgatjuk, kezünkkel simítgatjuk
őket, kidobnánk, de nem merjük, hisz alig
maradt már valamink, ami még odaköt egy
pillanathoz, egy mosolyhoz, a hanghoz.
Nem kérünk mi már semmit, csak egy áldást
a naphoz, vöröslő szemeinkre borogatást, hideg
időkben meleget, kicsit megmaradni a Falak előtt,
hátunkat próbálgatni hozzá, cipőink talpait hanyagul
nekivetni, szánkból ahogy lóg ki a cigaretta, s egy-két
percig aztán köhögni utána.Néha majd jönnek arra mások
is, de van úgy, hogy nem is vesszük azt észbe, elnézünk a
fejek felett, odaszólunk valami gúnyosat, vállunkkal lökdösődünk,
gondoljuk milyen lehet vele az ágyban, aztán veszünk egy újságot.
Már csak az idő maradt egyetlen örökünk.Nekem Te, neked meg
én vagyok talán, aki itt maradt.Nem tagadjuk már, amit mindenki másképp
hisz, csak összehúzzuk mellünkön a kabátot, és lehajtott fejjel osonunk el a
az útszéli kápolnák előtt.Csak a napot, azt áldd meg, amit megadtál nekünk!
|
|