Rönkfák az úton
Madarak csipkedték gyenge leveleink,
ágaink villáiban hintázott a szél.
Gyökereink szálaira földrögök ültek, utat
férgek gyűrűztek hol fojtó mély fakad.
Erdő - Világ vadjai mellénk települtek,
véreztek, megtértek lombjaink alatt.
Mézgáinkra bogarak szálltak óvatlan,
és kővé merevültek könnyeink miatt.
Most itt vagyunk mind, s velünk minden
évszakunk, mit felépített ránk az Idő.
Gyűrűinkben megannyi sors, számvetés,
kérgeink alatt valami még köt legbenső
énünkhöz, hogy egyszer lemeztelenedjünk
majd sikongó nászi ágyunkon.Örökre.
Merre, hová visz ez a gallytalan lét?
Lesz-e belőlünk bölcső, vagy csak támasz
öregnek, keret valami hamis képhez,
talán egy mosoly faragott szoborért, alkalomra.
Lesz-e még nekünk fény, vagy visszatérünk
a földhöz, és deszkaként végezzük, ahogy
menedéket adunk egy testnek, a végsőt.
Lesz-e még nekünk olyan simogatás, mint
magból, ahogy serdülve ránknézett a Nap,
vagy csak rönkfák vagyunk az úton,
szétdobálva egy kereszt alatt.
|
|