Majd a magány csönd-rögje,
ahogy sodródik mind közelebb,
és közelebb, vagy a vágy
kéjes fénye, a villanás a combok
között.Első hó a verítékem.
Volt, hogy szavakat is mondattak velünk,
és megannyi tégelyt küldtek,
kérve forró aranyat, s tették ezt
arcukon festett maszkkal, nevetősre
húzott kegyetlenséggel.Bíztunk is,
s tettük, mit elénkvetett gondolt
sorsunk, kezünket egymásba fontuk,
mint kalácstásztát szokás, csak a
tüzet, azt nem rakja senki,
azóta sem.
