Tegnap leesett az első hó
Lassan, megfontoltan vonult át
a vidéken, mint sokat látott
vándor. Vártalak. Homlokomat a
hideg ablaküveghez nyomtam,
utolsó leveled egy sorát mondogattam
magamban:

"Az idő végtelenjét járom, veled
leszek, ha az élet szorítja szívedet.
Nem jöttél. Magamra zárva múltunk
ódon kapuját, gyertyát gyújtottam,
s a gyertya lángja, mint fényfolyosó
az éjszakában, kacéron hívott feléd.

Tudom, volt ez máshogy is. Emlékszem,
ahogy először láttalak, ismeretlen volt
a félelem, amit rám osztott sorsod, de most is
vállalom. Nézem utolsó fényképed, ahogy
tenyeredben őrzöd arcod ívét, mondd,
szeretsz-e még?

Talán te is ezt kérdeznéd ajkadon
szomorú mosollyal, s hogy is felelhetnék?
Nincs hatalom mi ígéretünk széttéphetné.
Tegnap vártalak. Leesett az első hó, fehér
lepellel takarta be sírodat. Az idő végtelenjét
járod, s nekem az élet szorítja szívemet.
Merre vagy?

Bármerre is járok, a Te Fényedben fürdök,
bármit is érzel, az én lelkemnek is fáj az.
Nézd, az Élők, hogy nevetnek rajtunk!
Hazugság az csak, hogy nem élek!
Bárki is jöhet még, én már nem lehetek
halott Neked, soha többé, Végzet.