Milyen hatalmas a hit hitetlensége, és a

hatalom kicsinyessége.Feláldoztuk sivatagi

kő szívünket valami régi bálvány oltárán, melynek

repedéseiből szóvirágok nyíltak, lehulló szirmaik között

bogarak szaladgálnak, kutakodnak tétován.

Milyen erős a gyengeség, hogy ablaktalan teleken tétlen

tűri, és ruhák széleibe, mint maradásra zokogásig marasztaló

gyermek ismételgeti szavait, hogy csak maradjon, maradjon

meg valami kis színe a fakó képeknek.Milyen mélyen erednek

egy sekély patak gyökerei!Mennyire sok a semmiség, és

mennyire semmi a végtelen.Átkozódnunk sem lenne jogunk.

Elvesztegetett évek lapjaival takargatjuk, óvatosan körbetekerjük

lelkiismeretünk porcelán dobozát, várunk egy vétkezöre, egy papra,

egy keresztre, napokon mécsesre, remegő lángokra az őszi estéken,

amikor milliónyi szemével égre néz az emlékezés fénye, hogy

mögötte csak elszáradt virágok, foltosra taposott utak maradjanak.

Milyen szótlan a beszéd, és beszédes a szótlanság!Ki mond majd

értünk egy imát, az nem lehet elveszett!Kiköveznénk az utat háza

kapujáig, csak rakosgatnánk konokul mi kezünk ügyébe akad, meg

ne fázzon, el ne akadjon, lábát por se érje, számba sem vesszük, hogy

verejtékünk földre hull, porral egyesül, krátereket könnyezünk, feltört

tenyereinkből vér csorog, de azt sem bánjuk, csak visszanézünk a megtett

útra, és hisszük már a hitetlenség hitét, a gyengeség erejét, kézfejünkkel

megtöröljük homlokunkat, és leülünk egy ember ablaka alá.