Képtelen napokkal tervezzük világunkat.

Sorsunkkal iratjuk könyvünket, koldusok tenyerébe

Nézz reám Istenem! aprót szórunk.

Hét nap és hét éjjel!csak ment a karaván.

Oázisok kútjaiban csillagok szerelmeskedtek

buján, hiénák szemeiben égett a könyörület

tükre, de õk csak tették dolgukat némán.

Pálmák leveleivel fenyegetõzött a szél, sodródó

homokszemekkel õsi követ temet, áldozati

állatok vérét fedi fel oltárok lapjairól, hol

legendák lapjaihoz közel hajolva mormolja egy

istenpap: Meghaltok majd értem, mind.Érdemtelen.

Hideg vasakba kapaszkodva merülünk a mély felé.

Az elõttünk haladó nyomait próbálgatjuk, nem bánva,

hogy mögénk ér elhanyagolt éveink árnyéka, lassan

megtelítve a levegõt fojtó filozófiákkal.Magunk csináltuk.

Próbáljuk elejét venni a dolgoknak, de ki emlékszik már

arra az estére, amikor félve nyúltunk csípõk felé, kezeinket

valami nagy bársonyba merítkezve, sután, de boldogan!

Szagokkal temetkeztünk, vágyakkal ébredeztünk, hosszan

bámultuk elmúlt pattanásaink helyét, beszéltünk telefonba

flegmán.Törekedve valami nagy összhangra, mindent

összezavartunk.Anyánk csak félt minket, mit tehetne mást.

Nekünk kellene már õt féltenünk, de elfeledjük olykor.

Elfeledjük, hogy nekünk szólt a hang, értünk volt a sírás,

távoli fényekbe merítkezünk, közeli árnyékokhoz bújunk,

tagadjuk otthontalan létünk, egy másik palettát keresünk

porködös padlások eldobált limlomai között, hiába.

Beszáradt ecsetekkel karistolunk valami ránkhagyott

vásznat, saját vérünkkel festünk naiv formákat, nem vagyunk

beszélünk, vágyakra gondolunk.Elmegyünk a legvégsõkig,

annak szélén lekuporodunk, térdünk állunkhoz ér.Jó így.

Lent, ahol összedobálva már minden kinõtt szavunk, elhordott

beceneveink, valami nagy takarításba fog az Idõ.Kapkodnánk.

Rohanunk visszafelé, csak valamit még meg tudjuk menteni,

keresni, õrizni!Viseletünk szaggatva lóg rajtunk, hirtelen csak

egy apró ruhácska akad kezünkbe, szorítjuk, elrejtjük, kitapintjuk

rajta a varrást, a parányi zsebet, foltok múltját kutatjuk.Aztán dal

is szól, keserves vigalom:

Kiállok a kocsmába egyedül, a

sarokban egy cigány hegedül,

azt siratja, cincogtatja magában,

merre lészen árva madár hazája.

Tört kenyeret morzsolgatunk, vadon nõtt virágok lélegzete

a vágyódás szívünkben, gyengülõ szemeinkkel

próbálgatjuk a távoli tájakat, merre jár az

a karaván?Hét nap és hét éj

még az oázis.