Fáradt kéregként hámlik
Utcára az ember.
Táskájában otthoni meleget
szel pár kenyér, nemrég még
egy volt az egész. Akinek van.
Vidámkodó vétkesként rögzülnek
a léptek, ma minden, minden
annyira szép lesz.
Imbolygó akaratként lép
láb alá a lépcső, éveket
nyikorog a vaslemez,
fémlelkével mordul önmagában
a motor, arra, kinek hite rozsdás
árnyékot vet a szerencse.
Botló – botladozó képekből,
cseperedő fényszilánkokból
kévébe kötődik egy-egy lámpa,
csatornával egyesül a bűz,
kartonfalak mögött koldus
számlál, ma minden,
minden sikerül.
Hamis évek gönceivel pompázik
az ostoba remény, mosolyt
ölt magára a fájdalom, beteg
ágyakra imaként omlik a szenvedés.
Gyermekszemekből jósol a jelen,
a múlt megtörtént, a jövő várhat.
Sarkokból keskeny mosoly
merészkedik, milliárdnyi ember
szorít magához egy percet,
már nem, ma sem vár csodákat.