Aludj velem!

Feküdj nyitott tenyeremre, rezzenj fel,

ha riadok valami hangra, panaszra, s bár

várok valami tavaszra, most csak aludj

velem!Borzold fel hajam, szoríts, mint

prédáját nem eresztõ állat, morogj, habzsolj,

véres száddal rángass!Csak

most még aludj velem!Vond combjaimhoz

vágyad, asszony legyél, hamis gyémántod

újra fényben remeg, Istenhez szólsz, de

hangod szenvtelen.Csak aludj velem!

mosolya, amikor színre lép bennem életem

minden boruja, s lelkembõl elsöpröd minden

vétkem nyomát, hisz történet vagy te egy

másik térben az idõk folyamán.Kellene,

annyira kellene, ha aludnál velem!

Van, hogy együtt vagyunk.

Sötétség és Nap.Gyökér és lomb.

Milliárdnyi tört pillanatokkal belép

az Élet.Csend támad.Vagy nem is csend,

csak a tehetetlenség õszinte érzete, amit

képmutatón festettek meg , írtak kottákba,

szedtek rímekbe oly sokan.Nekünk már

hiába!Süketek, és vakok vagyunk akkor, vállunkon

ördög billeg csúfosan kacagva, angyalszárnyakból

úgy rak hitetlen kupolát fölénk.Pedig de térdelnénk!

Rántanánk magunkkal a kezet, amit nem fogtunk,

kérnénk a szót, ami hallgatott, mondanánk a

nevet, dideregnénk kegyét!Most csak vacogok.Mennyire

igaz ?Nem tudom.Homlokunk valami márványhoz nyomjuk,

ujjainkkal vésõk nyomait követjük, a ráncok szemünk sakában.

Aludj, aludj velem!Legyél hitem, vezérem, csillagom!

Legyél mellettem, míg a Hold ragyog, s helyébe új

aludj, aludj velem álom, te csalfa szeretõ!