Szavaim megolvadt viaszcseppek,

de lelkeitekben megdermed.Lángnélküli

napokat élek, lépteim nyomában horpadt

oldalú kutya oldalog.Sandán néz fel rám,

szemében alázat is lehetne, de megalkuvás

az.A leggyatrább koldus.Lehetne fejét

téli estékre takaró, jó meleg, üres fémbögrék

alján megolvadt cukor.Körmömmel kaparnám.

Ablaktalan szobában élek, csak gyenge

zajokat hallok, reggelre rosszul ébredek,

fázom.Minden elindulásom valami végzetesnek

induló megkísértés, de szándékom gyenge, hiszen

még öregedõ fáknak is lehet rejtekadó gyökere,

így csak messzirõl nézem a megsemmisülések

helyeit.Nézd meg magad a valóságban is!

Üres sarkokba állok, taszítok, és vonzok,

perlekedek, tekintgetek, ujjaimhoz ruhák

anyagát képzelem, hajakban fürdök, tincseket

harapdálok, magamat téves játékban látom.

Télben, valami nagy télben kuporgok,

felettem múló csillagok fénye ragyog,

magam, önmagam vagyok.

Kiásva minden gondolt kincsemet csak

bámulom a gödör alját.Nem vagyok sehol,

nincs semmim, kiáltásom sincs.Nézd ezek az

utolsó sorok!Csöndben.

Ha senkié vagyok, mindenkié

csak úgy maradhatok.