Kristályhajó
Csak csendben, hisz nagy a zaj! Egy a lélek. Lélek van milliárd! Ne kérkedj, szavakkal ne üzekedj! Miért lennél egy, a millió ágyasból! Megfeszítve hittől, lobogva gyásztól, rojtosra hazudott széleikkel nézd, mint állnak a lobogók cifra kopjafákként. Csak csendben nézdd a fényeket! Kövek alól valami nagy rejtelem emelkedik. Ki fél, örökre elvész, csak a szótalanok, örök harcokra képesek, a fáknak csenben támaszkodók értik igazán. Nekünk sírtak a szemek, ott álltunk hajónk orrában gőgösen, karjaink nem tártuk ölelő fogadásra, kérkedtünk magányunkkal, mint vízből mentett hajótörött. Ittunk az élettelenség vizéből!. Hazudtunk: Köszönöm, jól vagyok! Egy a hitem, hitem, hogy hittem! Minden pillantásom holtak neveiről verődött vissza, hangom kikötők öblébe rekedt teremtmény bőrének surlódása elsüllyedt álmokról. Csak tenném a rosszat, és akarnám a jót! De nem tudom. Ablakok alól kotorásznám a mosolyogva befalt kalácsok morzsáit, koldustól pénzt fogadnék, friss vetésben hemperegnék, csúfnak mondanám, Szép vagy! Élőtől elvenném a múltat! Mihez kezdesz, Te magányos Ember? Kihez fordulsz, ha mázas szavaid máló festékként peregnek ráncos tenyerekbe?! Kinek kell a jó, amikor rossznak lenni könnyebb! Mire jó a szó, ha csendben is élnek! Kiabálnék! Vállaim valami nagy hidegségnek támasztom, erővel megyek, akarat vagyok, eszetlen lény, fogaim összeszorítom, nehéz a teher, itt-ott magakadok, de léptek mellémszegődnek, néha nap is villan csábítón, messzi vizekről hír jön, útban már a Kristályhajó.
|
|