A teljesség felé
Mert vak az, akinek
nem adtak semmit,
csak ellökték az úthoz
közelebbi oldalról,
mint leprás rongyot.
Mert gonosz az, akinek
gondolata nem a teljesség
felé fordul, csak tépelődik,
önön sorsát hibáztatja,
másokat vél gáncsvetőnek,
s fújjól, amikor a többi
már hangosan zokog!
Meddig akarja még
kezében vinni olvadt
fémként az akarat bilincsét?
Mikor engedi le annak a
szellemhajónak a horgonyát,
valami védett öbölben, hogy
deres haját hátrasimítva
elmondhassa, értem már,
hová repült az a madár,
aminek röptét lestem
gyermekként! Tudom már
miért sírt apám a halálos ágyán,
amikor beszélni már nem tudott
Hiszem már, hogy erre is vannak
terek, érzem a növények illatának
páráját, hallom a vadak lépteinek
nehezét, ha könnyezem apámra
hasonlítok, amikor mozdulok őseim
hite vezet, értem a kenyér melegét,
a kút vizének hidegét, annak a táncnak
is a ritmusát, tudom a jószág szokását,
eszem küszöbön kuporodva a szalonnát,
mellém jámbor kutya omlik, nem kér, csak
remél, vetek neki is, orrát cipőmhöz böki,
tudom megvéd majd, hiszen egy az otthon,
egy a nagy egymásbaborulás, mint családi
ünnepen a megbékélés, elhallgatott szégyenek
cinkos lepedői, érzem annak a szélnek az irányát,
ami akkor is ott volt, azon a télen, amikor
anyám megszült vérben, aki a azóta is félt,
jobb sorsot idéz, fölém házat, asztalomra
az ételt, mellém a hitet imádkozza,
nem kételkedik, gyűjti öreg
szemébe vállam rándulását,
ahogy kabátom veszem,
ha megérkezem, és kérdem,
hogy van édesanyám ?
Mert vak az, akinek
megadtak mindent,
csak eresz alatt
léptették, hogy
annyi emberkoldust
ne lásson!
|
|