Távolból szeretve az időt
Távolból szeretve az időt,
ami már látott
minket, s csorbult szegélyű
kelyhéből kibuggyanva
még hintett ránk egy áldást.
Szeretve dideregtünk előtte,
kezünk rejtettük dombok
fölé, tenyerünk íveket
húzott völgyek köré,
csókká olvadt a fényhavas január.
Távolból szeretve az időt,
ami már itt van
velünk, mosolyféltés-tükröt
tart elénk fekete-arany tokjában,
mint jó szolga, ki dolgát tudva
ajtót nyit, szót-szóra feled,
ételt-italt rendez, ágyat bont,
Hiányzol! -levelet fogalmaz,
s választ sóhajtva ugyan, de nem kér.
Távolból szeretve az időt,
ami még vár ránk,
színes üveggolyó, és
míves egyszerű faragvány.
Vegyél kézbe! Emelj fel!
Tőlünk mondatok, miattunk
másként hangzó dalok,
Istenként tetszelgő pogányok!
Fogadj örökre! Bennem magad találod!
|
|