A férfiak nem sírtak,
el-elnézegettek az asszonyok
felé, akik a fák alatt üldögéltek,
kezükben friss vízzel teli korsók.
A kislányok csak pörögtek,
forogtak! Szoknyáik medúzafejek,
hajukban fehér szalagot hosszított
a szél, sarkuk alól krátert adott a föld.
Bokrok alatt kisfiúk hasaltak,
onnan lesték a villanó, apró combokat,
horzsolt térdeikre bogarak szálltak.
Olykor rókák bújtak elő,
szemükben ravaszság sem volt,
nedves orrukat virágok öbleibe túrták,
hercegről mesét hallgattak.
Amikor felnőttek a fiúk,
álmokat írtak füzetekbe. A
kislányok megbújtak kibontott
hajuk fátylaiban, onnan lestek csendben.
Asszonyok kezei rókák bundáit karcolták,
nem törődtek már vízzel, korsóval!
A férfiak mégsem sírtak! Csak a
a költőket, a költőket küldték
fehér ingeikben sírt ásni,
a dombokon túlra.