Barátim! Férfiú népek!
Vajh mi az, mi a tavaszt
jobban formálná, mint az
asszony, mikor bontott hajjal
kél a Nappal, a fénnyel, s
orcájához úgy illik a mosdóvíz,
mint harmat fehér rózsához.
S haját mikor fonja, vagy csak
kendővel leköti, mi az, ha nem
a rejtőzködő kívánalom ujjainkkal
végigszántani, mint jó földműves,
hosszan morzsolgatva a földet.
Tán fehér keblei nem a tökéletest
alkoták, mi megnyugvást éppen úgy,
mint gyönyört ád pendelyes korunktól
fogva csak míg bírjuk iramát
pirosló bimbajinak szemünkkel követni.
Vagy tán nyakának íve, mi csak
képfaragó kezével kél versenyre,
de szavamra, inkább a szobrot
hanyagolnám, mint ama élő márványt!
És ölének terme, hol egybekél
a világ, és vad táncba fogja elmém,
s véle minden akarásom, hogy elmerüljek,
mint hős Ikarosz, megjárva az eget, hogy
erőm veszve végül lehanyatlék szappanos 
fürtjeire! Bé kell bizony vallánk, hogy
leányok dereka is zsibong, s pillantásuk
felér egy kárhozattal, de igazi izét
tavasznak csak az asszony adja!
Adja hát, s mi áldozzunk újra, mert 
egy a világ, egy az élet, ahol mi csak
alázatos szolgák valák!