Sarkon velem fordul a füst, s
tudom elnyomom majd, mint
egy csikket ezt a napot is
egy álommal.

Vigasz szavakkal keltem a
napot, mellém hangok csapódnak,
a kapu csikorog a szomszédban,
borzas kutya billeg, intőn vakkant,
krágogva mozdul szájban a
cigaretta. Illatálarcot feszít
a szegénység, olcsó szépség,
őszinte akarat. Kopott ruhácskát
simít egy kéz, aranykeretben óceánkék
villan. Pillangó tenyér idomul egy megtért
eretnekhez, nyálat fodroznak a kifli csücskét 
őrző ujjak. Lenge kelmén combok közt kutat,
szemérmetlenkedik a nap, ívek tövében még
csillámlik a gyögyharmat. Vajon meddig még?
Új világra híradót szerkeszt az élet, ma
egy tapasztalt riporter kérdez, kérdése 
csak egy van már hosszú-hosszú éve:
Mit ér ma az ember e galaktikus mesében?
S bólogatva felel megannyi tudós elme, de
válaszukat nincs ki értené, hisz egyszerre
mondja,  végül csak egybeolvad, s jól kivehető
a mondat: Nincs ma, ki ezt megfelelné!

Sarkon velem fordul a füst, s
tudom elnyomom majd, mint
egy csikket ezt a napot is
egy álommal.