Holtak országútján

Magamra húzva az ágyat hagyom
kelyheikbe megtérni a nappali fényeket.
Miértekre könyökölve néz reám a
holnap, egy hitetlen imádság fakad:
Azokra vigyázz uram, akikre
szeretettel gondolok, akik rám is
szeretettel gondolnak! Álmom
kelmébe burkolja az éjjelt,
fénypont vagyok, utalószó, hit
nélküli számvetés. Utazó a
holtak országútján. Mellémszegődnek
az út kedves koldusai, a madarak,
utcarongyok, apró gonosztevők, mindenféle
zenészek, s a költők! Mind én vagyok!
Szállunk láthatatlanul megosztva a teret,
szélről élő integet, oly szenvtelen! Számból
vér csöpög, vércsíkot csókol egy
idős asszony, megrepedt kővel üzen az atya:
Csak rájuk vigyázz uram, csak azokra!
Meztelen képekkel üzekedik a kéj, szél
támad, szemfedőket kerget az ostoba
remény. Apró fehér koporsókra
színes pamacsokat hint egy elkésett
tavasz. Fogadókban csak egy ágy, egy szoba.
Mindig ugyanaz. Nevem a könyvbe
beírom, pedig csak egy utazó vagyok. Nincs
asztal mögött senki, ki éltem kérdezné, kire
a hit haragot hint, gyomok közt gyommá tér.
Csontkarjával fordít képeim felé egy
kéretlen kísérő, hol, s mit vétettem,
csak verekszem, verekszem, sorsommal
perlekedek. Majd fénylő terembe érkezem,
lapot húzok egy játék elején, de kijátszani
nincs időm, nincs merészség. Túl a falak
mögött a semmi fizetségem, s nevet
bennem a feledés, kinek zsebe üres,
semmi annak minden átok, minden megvetés!

Álmom kelméjéből kibont a fény, tanakodok
mit jelent, mit ér a jelenés, de percnyi
rángásokkal mutatót forgat egy új ígéret,
a nappal is éj lesz, csak egy utazó vagyok
elhalt szavaink tetemén.





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=8738